Eksön

Voltam újra az IKEA-ban, a fő zsákmány ezúttal egy fehér szekrényke, még egy nagy zöld szőnyeg és 2 magas állópolc, körítve némi dekóval és apróságokkal. Pozitív, hogy a 3 nagy dolog összeszerelése közben egyszer sem kaptam agyvérzést, csak akkor, amikor a vásárlás után az IKEA parkolóban a nehéz cuccokkal megrakodott bevásárló kocsi elkezdett nekigurulni a mellettem parkoló Opelnek, miközben én telerakott kezekkel próbáltam kinyitni a csomagtartót. Hát nem nagyon tudtam hirtelen kínomban, mit dobáljak el gyorsabban, hogy ne zúzzam le a szomszéd autót...

De volt ma jobb is: pont a napokban jutott eszembe, hogy olyan rég balfaszkodtam utoljára, attól félek, lassan eljön annak is az ideje. Hát eljött. 

Elindultam a lakás alatti helységben található mosókonyhába, hogy kiszedjem a ruhákat a mosógépből és kiteregessek. Fogtam a kulcsom és a teregetős kosarat, kiléptem a lakásból, elindultam lefelé a lépcsőn, amikor megakadt a szemem a kulcstartón fityegő kék műanyag elektromos szarságon, amivel az irodába reggel becsekkolunk, munka után meg ki, így automatikusan számolódik a munkaidőnk. Miért akadtam fenn ezen? Mert nem a lakáskulcs volt nálam, hanem az irodakulcs. Mi következik ebből egyenesen? Hogy kicsuktam magam a lakásból!!!

Mivel nem volt más választásom, becsengettem a házmesterékhez, mivel csak őket ismerem az épületben. Titokban abban reménykedtem, talán van valami univerzális kulcsuk, amivel vissza tudok menni. A felesége nyitott ajtót, csak résnyire, mögötte mindenhol tök sötét volt, hú mondom ilyen későn van? Igen, mondja. (Este fél 9 volt...) Felvázoltam neki a gondomat, közölte, hogy mindjárt visszajön, csak felvesz valamit. (Pfff...) Aztán megvitattuk, hogy nekik nincs pótkulcsuk, de a főbérlőmnek talán van, hívjuk fel. OK, hívjuk (ugyan tudom, hogy mind a három kulcs nálam van, de hátha mégis...) de nekem nincs meg a száma, mivel nem telefonnal járok mosni. Hát nekik sincs. Fasza. Kigugliztuk, felhívtam a csaj telefonjáról (akinek jaj még mindig nem tudom a nevét), majd a főbérlőm közölte velem nagy jókedvvel, hogy nincs kulcsa, de nekem sok szerencsét kíván.

Eszembe jutott, hogy Andinak adtam egy lakáskulcsot még anno az elején. Viszonylag kevés esélyt láttam arra, hogy tőle vissza tudom szerezni, mivel az utóbbi 1 hónapban egyáltalán nem beszéltünk, mert nem érem el telefonon. Nem baj, egy próbát azért megér, különben a lábtörlőmön kell, hogy aludjak, a hideg folyosón. A mobilszámát hálistennek megtaláltam az interneten, a szomszéd csaj telefonjáról felhívtam. Kb. a 136. csengés után vette fel a telefont, mondtam neki mi van, meg azt is, hogy csak ő tud segíteni, mert senki másnak nincs kulcsa a lakásomhoz. Kérdezte, hogy el tudok-e menni hozzá a kulcsért. Persze bazzeg, nem csak mosni, de wc-re is autóslusszkulccsal járok. Itt Peter, a házmester beleszólt a telefonálásba, mert levágta, mi volt a kérdés, mondta, hogy ő elvisz Günzburgba, nem gond. Szegénykék... Mindketten átöltöztek (hja, rajtam melegítőnaci, póló melltartó nélkül, piros zokni és papucs volt, szuper látványt nyújtottam, bár így is mázlim volt, mivel fürdés után első körben nem is akartam a fürdőköpenyemet levenni, de valami tudat alatti hang rábeszélt, hogy ha csak a mosógépig megyek is, vegyek már fel valami normális cuccot), leslattyogtunk a mélygarázsba és szépen elmentünk Günzburgba. Ott megkaptam a kulcsot, visszajöttünk, ugyan azzal a lendülettel oda is adtam Peternek, arra az esetre, ha még egyszer ilyen lesz (nem lesz, de ha mégis), ne kapjak megint idegösszeomlást. 

Ha ők és Andi nem lettek volna otthon, lehúzhattam volna magam a wc-n, mivel a legközelebbi Schlüsseldienst Göppingenben van és tekintve, hogy szombat este senki nem dolgozik, 500-600 EUR alatt nem úsztam volna meg a zárcserét.